 |
| Lepke úr, az új lakó |
A ma délután olyan eseménydús
volt, hogy egyszerűen muszáj elmesélni, mi minden történt. Először is a bábos
kiscsapattal szerettünk volna bejutni a cserkészotthonba, ami majdnem
lehetetlennek bizonyult a kapun lógó új lakat miatt, amihez persze még nem volt
kulcsunk. Viszont a mi legkedvesebb tornász szomszédjaink már javában eregették
az adrenalinnövelő, mély basszusokkal tűzdelt muzsikát, így bekiáltottunk nekik…
semmi reakció. Erre a csapat legbátrabb Katicája a cipője kárára átmászta az
utunkba álló, de minket meg nem állító kerítést, és megtudta a legkedvesebb
tornász barátainktól, hogy nekik sincs ám kulcsuk, ők a szerencse fiai és
nyitva találták az oldalsó kaput. Így hát felkerekedtünk, és legerősebb Sanyi
ügyességének köszönhetően bejutottunk az otthonba, valamint az oldalsó kapun át
kijuttattunk egy bennragadt nénit is.
Míg mi keményen gyakoroltunk
az otthonban, addig a mi legdrágább tornász barátaink véget vetettek a zenének,
és szép libasorban, malaccsülköket megszégyenítő vastagságú karjaik
lengetésével hazavonultak. Munkánk befejeztével mi is vonultunk volna, ám ezek
a huncut tornászok meglepetést készítettek nekünk: izmos kezeikkel összenyomták
a kapun a lakatot. Még jó, hogy előtte megbeszéltük, hogy nekünk sincs kulcsunk…
Ejnye-bejnye, ti csalafinta tornászok, hát legközelebb tessék emlékezetre is
gyúrni!
No, de a Jóisten vigyáz ránk,
ezért utunkba küldött 3, azaz 3 darab eleven kis kisebbségi (többségi)
gyermeket, akik csak bemásztak valahol... Tudniillik, jöttek az udvarra
fogizni. Kedvesen meg is mutatták, melyik részen másztak be, elmagyarázták,
hogy ide meg ide tessék tenni a lábát, és akkor simán ki tetszik tudni menni,
de ami az ő kis lábaiknak tökéletes hely, az nekünk, nagyobbaknak már nem tuti.
Ha nem is jött be a tippjük, legalább megtudták, mi fán teremnek a cserkészek
és mit csinálnak ők.
Végül aztán Katica és Sanyi
átmászták a kerítést, és nekivágtak, hogy keressenek egy kedves tornászt,
akinek valamelyik kapuhoz van kulcsa. Telefonon kaptuk Annuskával az értesítést,
hogy a kedves tornász, aki segíthetne rajtunk, odahaza pihen, esetleg megfürdik
még, megszárad, kiillatosítja magát, autóba ül és eljön. Ám mindezen procedúra
legalább 1 órát vesz igénybe, s mivel a tornász legfőbb erénye, hogy
modellalkatú cicababákkal versengő módon piperézkedik, Annuskával inkább
rávettük magunkat, hogy mi is átmásszuk a kerítést. Jelentem, sikerrel jártunk.
Óvatosan, mint egy 70 éves öreg néni, átemelkedtem a kapun, majd én kívülről,
Annuska pedig belülről szemlélve megállapítottuk, hogy Annuska kiférne a résen.
S láss csodát, csapatunk legügyesebb Annuskája ki is fért! Így szabadultunk mi
ki a ravasz tornászok és az agyafúrt konyhafőnök néni (akinek az új lakatot
köszönhetjük) csapdájából.
A meglepetések azonban nem
értek véget, mert a mi jó öreg Betulánk befogadott egy gyönyörű lakót, aki
bátran pózolt a gép előtt… de jó, hogy épp kéznél volt a fényképező! J Ha arra
jártok, megéri Betulára egy üveg vizet önteni, nem csak azért, mert szomjazik
nagyon, hanem mert ilyen kellemes meglepetések is érhetnek.
A nap tanulsága tehát: LÉGY
RÉSEN!
…Mert sosem tudhatod, mikor
látsz meg valami szépet, vagy lesz szükséged szemfülességre egy megfelelő
méretű rés felfedezéséhez. Ja, és cserkészek… többet kéne mozognunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése