Július 25-én kora reggel már izgatottan kezdtünk neki bepakolni Miki bácsi autójába. - Befér? - Nem kell utánfutó? - Ez még ide pont bemegy... És tele is lett a kisbusz hátulja. Gyors búcsúzás és már indultunk is. 5-6 órányi utazás után meg is érkeztünk Ipolynyékre, majd a völgyben integettünk egy sort a többi altábornak, és végül megérkeztünk a mi táborhelyünkre. Már kiszállni sem volt egyszerű, hisz rögtön szembesültünk a sárral. A sárral, amivel pont ideje volt elkezdeni megbarátkozni. Az időjárás igazán változatos volt, alig volt olyan napunk, amikor nem esett volna némi eső, hol kisebb, hol nagyobb, de persze a kánikula sem maradt el. Volt lehetőségünk bebizonyítani, hogy nincs az az idő, ami a cserkészek lelkesedését elvenné.
Így vágtunk hát neki 10 napnak, egy táborban féli, ipolysági, nyitragesztei, szentpéteri (igen, ilyen nevű falu is van) és erdélyi cserkészekkel együtt. Az ismerkedés jól ment, főleg, hogy néhányan már ismertük egymást a tavalyi táborból. Este azt is megtudtuk, hogy őrsünk a kőművesek nevet fogja viselni, de hogy milyen kőművesek, az ránk volt bízva. Ekkor még nem is sejtettük, hogy mi lesz ennek a vége. Az esti tábortűz során várkapitányunktól és két bujdosó kuructól megtudtuk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamarosan visszatér, addig is ki kell tartanunk a labanc elnyomás alatt. Amikor ránk került a sor büszkén mutatkoztunk be: Bástyaépítő Kőművesek.
Ahogy az várható volt, második napon a kuruc fejedelem valóban megjelent, és megkezdődött a változás. Várunk épülni kezdett, csapataink kifigyelték, hogy ki az áruló közöttük, számháborúban meg is küzdöttek a labancokkal, és még a helyi faluban is elvégeztek némi önkéntes munkát. De jutott idő a szórakozásra is, a zsibvásáron a csereberélésen és az altáborok főztjein volt a hangsúly, na meg a néptáncon és népi játékokon, a tehetségkutató versenyen megmutathatták a cserkészek képességeiket, a cserkésznapon pedig számtalan program közül lehetett választani. Közben pedig jött a tábori újság, a tábori posta, szólt a Vivát Rákóczi!, egyre több nevet tudtunk már, egyre közelebb került hozzánk a tábor 600 résztvevője.
És valami nagy dolog is készülőben volt. Először csak a tervek születtek meg fejben, majd megjelent a szükséges alapanyag is. Aztán pedig összedugták a fejüket a szakértők, a mesterek, a kőművesek, és néhány óra alatt szinte kinőtt a földből a Bástya. Túlzás nélkül mondható, hogy minden idők egyik legnagyobb őrsi építménye, a torony, amely a táborkapunknál is magasabb volt, a kilátó, amely még az őrs védelmét is biztosította - MG42 forever!
Ahogy eljöttek az eső nélküli meleg napok, úgy közeledett a tábor vége is. Utolsó reggel összepakoltuk megszáradt ruháinkat, cipőnkről levertük a sarat, megajándékoztuk titkos barátunkat. Levontuk a Nagytábor zászlóit, majd a saját altáborunk zászlóját is, és eljött a búcsú ideje.
Hazafelé az út mindig gyorsabb, hisz átalussza az ember. Otthon aztán jöhetett a pihenés, a beszámolók és az élmények elraktározása, hiszen most már tudjuk: Nagytábor = Nagy élmény.
Így vágtunk hát neki 10 napnak, egy táborban féli, ipolysági, nyitragesztei, szentpéteri (igen, ilyen nevű falu is van) és erdélyi cserkészekkel együtt. Az ismerkedés jól ment, főleg, hogy néhányan már ismertük egymást a tavalyi táborból. Este azt is megtudtuk, hogy őrsünk a kőművesek nevet fogja viselni, de hogy milyen kőművesek, az ránk volt bízva. Ekkor még nem is sejtettük, hogy mi lesz ennek a vége. Az esti tábortűz során várkapitányunktól és két bujdosó kuructól megtudtuk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamarosan visszatér, addig is ki kell tartanunk a labanc elnyomás alatt. Amikor ránk került a sor büszkén mutatkoztunk be: Bástyaépítő Kőművesek.
Ahogy az várható volt, második napon a kuruc fejedelem valóban megjelent, és megkezdődött a változás. Várunk épülni kezdett, csapataink kifigyelték, hogy ki az áruló közöttük, számháborúban meg is küzdöttek a labancokkal, és még a helyi faluban is elvégeztek némi önkéntes munkát. De jutott idő a szórakozásra is, a zsibvásáron a csereberélésen és az altáborok főztjein volt a hangsúly, na meg a néptáncon és népi játékokon, a tehetségkutató versenyen megmutathatták a cserkészek képességeiket, a cserkésznapon pedig számtalan program közül lehetett választani. Közben pedig jött a tábori újság, a tábori posta, szólt a Vivát Rákóczi!, egyre több nevet tudtunk már, egyre közelebb került hozzánk a tábor 600 résztvevője.
És valami nagy dolog is készülőben volt. Először csak a tervek születtek meg fejben, majd megjelent a szükséges alapanyag is. Aztán pedig összedugták a fejüket a szakértők, a mesterek, a kőművesek, és néhány óra alatt szinte kinőtt a földből a Bástya. Túlzás nélkül mondható, hogy minden idők egyik legnagyobb őrsi építménye, a torony, amely a táborkapunknál is magasabb volt, a kilátó, amely még az őrs védelmét is biztosította - MG42 forever!
Ahogy eljöttek az eső nélküli meleg napok, úgy közeledett a tábor vége is. Utolsó reggel összepakoltuk megszáradt ruháinkat, cipőnkről levertük a sarat, megajándékoztuk titkos barátunkat. Levontuk a Nagytábor zászlóit, majd a saját altáborunk zászlóját is, és eljött a búcsú ideje.
Hazafelé az út mindig gyorsabb, hisz átalussza az ember. Otthon aztán jöhetett a pihenés, a beszámolók és az élmények elraktározása, hiszen most már tudjuk: Nagytábor = Nagy élmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése